Visszaolvastam, mit írtam ide a legutóbb: gyakorlatilag azt, nem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Ilyen téren egy szavam sem lehet: február vége van, és még mindig nem tudom. Volt egy vendégem, aki felhívott január közepén, hogy nyitva vagyunk-e egyáltalán így télen, az uborkaszezonban, jöhet-e enni. Jöhetett, mostanában inkább az a kérdés volt reális, vajon le tud-e ülni. Én boldog vagyok, főleg akkor, mikor rohanok ki az étteremből plusz egy asztalt szerezni, hogy mindenki le tudjon ülni. Szerintem a csapatom is boldog ettől, majd dobnak ide egy kommentet, ha nem, de a céges bulik gyakoriságának ilyen mértékű növekedése, ami itt az elmúlt másfél hónapban volt, azt hiszem, jól mutatja, nem utáljuk egymást. 
Apropó céges buli: két fontos fejlemény is volt: az első, hogy a Szódában összehaverkodtunk az egyik pultos lánnyal, így van rá némi esély, hogy legközelebb hajlandóak lesznek nekünk éjfélre asztalt foglalni, hogy ha munka után érkezünk, le tudjunk ülni. A másik, hogy a következő céges buli épp most lesz majd, feb. 18-án, a Verdi-est után, úgyis  egész társaság dolgozni fog egész este, ránk fog férni, hogy miután a vendégek elmentek, mi is megkóstoljuk a borokat. 
Pár hete még volt egy olyan ambiciózus gondolatom, hogy most nem lesz majd káosz, hiszen ez a második alkalom lesz - most már viszont belenyugodtam, hogy ez sem fog semmiben különbözni az előzőtől. Sebaj, Rossini is jól sikerült, Verdi is nagyszerű lesz, én pedig utána hétfőn elutazom 2 hétre Kínába meglátogatni a családomat, majd ott regenerálódom. 
Ha hazajöttem (március 5-én, amikor már TAVASZ lesz), akkor is lesz mivel foglalkozni: szeretnék március közepére egy második fordított napot, március 31-én pedig útjára indítjuk az egyik új projektünket. Ezen a napon átalakítjuk az éttermet szórakozóhellyé, és a környék legjobb buliját fogjuk megtartani. Rá sem fogtok ismerni az étteremre. Kivisszük az asztalokat,  behozunk egy DJ-t, lekapcsoljuk a fényeket és nagyon nagyot partyzunk - mi a pult mögött, Ti pedig előtte. Két héttel később egy másik variációt próbálunk ki: DJ helyett élő zene lesz majd, és egy cseppet konszolidáltabb hangulat, talán a nullához képest kettővel több asztal, hogy némi, de nem sok esély legyen ülni is. Ha ez tetszeni fog nektek, akkor rendszeressé tesszük egyiket, másikat, vagy mindkettőt. 
Szóval találkozunk a héten, vagy a Verdi-esten, ha pedig addig nem, akkor márciusban!

Lezajlott nálunk az első borvacsora. Az elmúlt héten nagyjából azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Még mindig nem sokkal kedvezőbb a helyzet ilyen téren. Múlt héten kezdtünk azzal, hogy 10 nap zárva tartás után próbáltunk magunkhoz térni, feltölteni a készleteket, folytattuk csütörtökön egy 26 fős rendezvénnyel, majd péntek este egy 31 fős borvacsorával, és holnapután lesz egy 40 fős reggeliztetős-ebédeltetős dolgunk, ami azt jelenti, hogy a vendégek reggel 6ra érkeznek, Szilárd meg én fél 5kor kezdünk. Nem panaszkodom, nem arról van szó, élvezem, mert általában a január eleje mindenhol arról szól, hogy próbáljunk életben maradni, amíg jön a tavasz, mi meg ki sem látszunk a munkából, én nagyon örülök neki és szerintem a többiek is. 
A Rossini-est adta az apropót a mai bejegyzéshez, úgyhogy akkor írok is róla pár sort. Tulajdonképpen a szívemet melengette, ami itt történt pénteken. Az egész nagyon jellemző ránk. Csütörtökön még fogalmunk nem róla, hogy hányan leszünk. Már elég sok dolgot lefixáltam decemberben, tudtuk az ételsort, a kalkulációt, lefoglaltam a tányérokat, amiket bérelni akartam, de például nem vásároltam be az ételeket, mopndván, majd megveszem, ha tudjuk a létszámot. Csütörtökön ebédelni jött 26 fő, ez önmagában elég nagy káoszt tud okozni a konyhán, emellett aznap mindenki a la carte akart enni, úgyhogy mikor a fiúk megkérdezték tőlem aznap, hogy mégis hogy lesz a másnapi borvacsora, én csak azt mondtam nekik, nem tudom, majd valahogy lesz biztosan, ráérünk majd ezzel akkor foglalkozni, ha túl vagyunk ezen a délen. Ebből az lett, hogy én csütörtökön éjjel mentem el vásárolni, majd péntek reggel kezdtem a hentesnél, ahol persze nem volt minden, amit akartam, úgyhogy volt még egy utam az egyik piacra is. Persze eközben folyamatosan változtak a számok, és egyik létszám sem volt még fix. Utána megint dél volt, majd rohantam ki Mátyásföldre, mert onnan béreltem még extra poharakat  és tányérokat. Azzal persze nem számoltam, hogy ezek rekeszekben lesznek, az én autóm pedig nem túl nagy, mondhatni kicsi. Már ott voltunk a kocsinál az összes cuccal, mikor rádöbbentem, hogy lehet, hogy ez nem fér be. Kicsit sakkoztunk, átpakoltunk, aztán végül megoldottuk. Én azt hiszem, még sosem csörgött annyit a telefonom egy nap, mint pénteken, és mikor visszaértem az étterembe, sem lett sokkal jobb. Ötkor már szóltam, hogy nem szeretném többet a nevemet hallani. Fél hatkor megérkeztek a zenészek, itt olyan káosz volt, hogy mikor megérkezett a gitáros, azzal kezdte, hogy "innen szép nyerni". Még össze-vissza voltak az asztalok, én a rekeszek között ugráltam. Megjött Tomi, aki a borokat hozza, és azzal nyitott, hogy "kicsit olaszos itt a hangulat". Mondtam mindenkinek, hogy ez itt normális dolog, itt mindig káosz van, de higgyék el, a vendégek semmit nem fognak ebből észrevenni. Nem is vettek. Nagyon jól sikerült. Az ételek csodálatosan szépek voltak, finomak, a zene nagyon jó, a borok szintén. Nekem tök jó volt itt látni egy vonós négyest az étteremben, én szeretem a káoszt, a kis csapatomat a végén kivezényeltem, vastapsot kaptak. Meg is érdemelték.

Múltkor egy társasággal beültem egy helyre teázni /ami persze annyira nem volt jó, mint a Fonte :) /, és beszélgetés közben kiderült, hogy az egyik srác borkereskedő, és kis kézműves pincészetek borait árulja. A vállalkozóknak nincs olyan, hogy "péntek este van, most nem dolgozom", úgyhogy rögtön meg is beszéltük, hogy leülünk valamelyik nap beszélni, hogy is lehetne kooperálni.
Ennek az eredménye, hogy jövő héttől változik-bővül a bor kínálatunk, új borlap lesz, tök jó. Persze az ember nem vesz úgy bort az éttermébe, hogy nem kóstolja meg. Mivel minden este autóba ülök, a kóstolás csak reggel jöhet szóba. Gergő és Szilárd szépen leültek az egyik asztalhoz tollal, papírral, ahogy az iskolások, körbe ültük Tomit, aki szépen megkóstoltatott velünk minden bort, és elmondta, mit kell ezekről tudni. 
Nekem volt annyi eszem, hogy mindegyikből tényleg csak egy kortyot ittam, így is jó kedvem lett délre, de a fiúk szépen elpusztítottak mindent, amit Tomi kitöltött, sőt, néha még azt is, amit én otthagytam. Mikor ráeszméltem, hogy ebből csúnya berúgás lesz még ebédidő előtt, megkértem Timit, süssön nekünk pizzakenyeret, de már késő volt. 
Az első néhány vendéget én szolgáltam ki, félő volt, hogy ők inkább a vendégek ölébe borítanák a tányért.
A borok minden esetre finomak, ami pedig nem tetszett 100%-ig, azt kicseréltük, így az új borlapról szívből tudom az összeset ajánlani, és azt hiszem, a fiúk is a délelőtt végére egészen megszerették a borokat, pedig reggel 10kor még azt mondták: "én nem vagyok nagyon boros".
Apropó borok: annyira belemelegedtünk az együttműködésbe Tomival, hogy úgy döntöttünk, összehozunk egy borvacsorát is. Igazából rendezvény sorozatot tervezünk, zeneszerzők és boraik témában. Az első alkalom Rossiniről szól majd, lesz itt egy vonós négyes, koncert, majd utána vacsora, öt olyan étellel, amik az étlapon egyébként nem szerepelnek (lesz pl libamáj lilahagyma lekvárral, meg hátszín karamellizált körtékkel és aszalt szilva raguval), és öt olyan bor, amit Tomi az étkekhez, illetve Rossinihez válogatott. Jön még egy nagyon kedves pár is: a fiú anekdotákat fog hozzáfűzni a fogásokhoz, amik a zeneszerzőhöz kapcsolódnak, a hölgy énekelni fog a vacsora alatt gitárkísérettel.

Ami tök jó egészben, hogy ezzel a fiatal társasággal az üzleti ügyeket is simán el tudom intézni a facebook chaten, jó hangulatban dolgozunk, és csillió-trilló százalékig biztos vagyok benne, hogy a vacsi is nagyon jól fog sikerülni (bővebb infó a "hírek" menüpontban).

Nagyon jól sikerült, röviden így tudnám összefoglalni a szerdai eseményeket. Én ugye előre elkészítettem a "Bocsánat" feliratú pólómat, de végül nem kellett sűrűn bocsánatot kérnem, mint ahogy azt előre elképzeltem. Zoli egy ásványvizet kicsit megborított, Andi még délelőtt az első próba-pizzakenyerét elégette, de ezen kívül egyáltalán nem volt miért szabadkoznom.
 
Szilárd kapott Bálinttól egy csilis-mintás szakácsnadrágot, a szakácsok itt feszítettek feketében, gyönyörű tiszta kötényben, és az első vendég, aki érkezett, észre sem vette, hogy valami nem úgy van, ahogy minden nap lenni szokott. A törzsvendégek rögtön elkezdték a viccelődést, amint megérkeztek. Szilárd persze kikukucskált a pultba, megnézte, megfelelően fogy-e a főztje. Volt olyan vendég, aki először járt nálunk, és mikor elmondtam, miről is szól ez a nap, teljesen felvillanyozódott, de olyan is, aki először megijedt, hogy "de ugye nem a felszolgáló fog főzni???" Válaszoltam, hogy dehogynem, pont erről szól ez a nap, de nem kell félni, Szilárdnak van szakács végzettsége is. Ekkor kicsit megnyugodtak, de aztán a biztonság kedvéért pizzát ettek, amit végül ötösre pontoztak. Azt hittem, hogy komoly verseny lesz a két csapat között, de a nagy kupac értékelő lapból csak kettőt találtam, amin nem csak ötösök  szerepeltek. Nagy elánnal hazavittem a lapokat, otthon is felejtettem, úgyhogy hétfőn, a csapat közreműködésével lesz a sorsolás, amin vacsorameghívást fog majd valaki nyerni. 

A vendégek nagyon élvezték, jól szórakoztak, de ami még talán ennél is fontosabb, hogy mi is:) Nagyon jó volt, hogy a két csapat kicsit megismerte a másik munkáját, annak nehézségeit, de így persze több alapjuk is lesz majd egymás ugratására. 

Zoli örült, hogy végre nem leves-szagúan megy haza, Bálint azt mondta, "Véremben van a vendéglátás", és mikor megkérdeztem Szilárdot, hogy ez után a nap után ha választania kellene, mi lenne, szakács, vagy felszolgáló, azt válaszolta, nem tudja eldönteni, mindkettő jó. Nekem ez a legjobb értékelés. Nemsokára megismételjük, várunk Titeket akkor is sok szeretettel!

Még egy dolog: az alábbi kép címe: "Csata után"

Egy ideje megy már az ugratás a pultosok és a konyha között. Persze nálunk még elég jó a helyzet, más éttermekben nem nagyon találja meg a két csapat egymással a hangot, sőt, elég gyakori, hogy kifejezetten utálják egymást. Ehhez képest itt szeretet és barátság van, csak  néha összekapnak. 

Az elmúlt pár napban annyira normálisan viselkedtek a srácok, hogy már egészen azt hittem, nem is lesz miről írnom. Egyedül annyi történt, hogy Szilárd megviccelte Edinát. Mikor láttam, hogy milyen gondot fordít arra, hogy Edina kávéján megfelelő mennyiségű tejhab legyen (amit nem is szokott egyébként kérni a kávéra), már sejtettem, hogy valami furcsaság készül. Aztán mikor rákérdeztem, és csak somolyogtak a fiúk, akkor tudtam, hogy valami nagyon gonoszat találtak ki. Mikor Edina káromkodott, akkor már legalább hallottam, hogy nem halt bele, csak chilli került a poharába. Szilárd, hogy demonstrálja, nem is olyan rossz, amit csinált, megitta végül, amit főzött, azt mondta, egész finom. Végül is chillis forró csokit még árulunk is, vannak, akik szeretik.
Ma aztán volt még egy kis csínytevés, mert Szilárdnak ide hozta a futár az új horgászbotját, és örömében bement a konyhára suhogtatni, persze rögtön el is tört, de szerencsére kicserélik neki. 
Erről persze eszembe jutott a halakhoz való viszonyom. Tavaly az egyik vendég nálunk rendelte meg a családi halászlét, ebből kifolyólag nekem élő halakat kellett vennem. Nem is lenne ezzel gond, ha nem rettegnék tőlük. Szeretem őket, ha a tányéromon vannak, de addig, amíg élnek, vagy még van pikkelyük a világból ki lehet kergetni egy undi csúszós haltesttel. Végigvártam a soromat az áruházban, ahol vásárolni szoktam, de sajnos nem az a halas srác volt, akivel jóban vagyok, így nem volt semmi protekcióm. Kértem a hölgyet, hogy jól ölje meg nekem a halakat, nehogy feléledjenek a zacskóban. Ez sajnos nem jött össze. Ennél még rosszabb, hogy a halas rész az áruház elején van, így ezután még egy fél óra kocsi tologatás és vásárlás következett. A pontyok kb. 10 lépés után feléledtek, én pedig akkorát sikítottam, és elrohantam a kocsimtól, szerintem a fél áruház engem nézett. Miután eldöntöttem, hogy nekem ennek ellenére be kell fejeznem a bevásárlást, visszalopakodtam a halaimhoz, majd minden ismerős polcfeltöltőt megkértem, hogy csapja agyon őket, de senki nem vállalkozott rá. A kasszánál még jobban előtört belőlem a rettegés, mert tudtam, hogy meg kell fognom a mozgó zacskót, hogy bepakoljam az autómba. Már nem emlékszem hogy, de vettem valahogy az akadályt, de sajnos akkor még a kis Smartomat vezettem, aminek az a sajátossága, hogy a vezető ülés mögött rögtön a csomagtér van, elválasztás nincs. Mindig kinevetem azokat, akik úgy vezetnek, hogy kapaszkodnak a kormányba behúzott karokkal, de ez alkalommal én is ezt tettem, annyira rettegtem, hogy egyszer csak előre ugranak egy kanyarnál vagy fékezésnél a félig halott, félig élő pontyok. Végül visszaértem az étterembe, és Andi, a felszolgáló azonnal megkérdezte, hogymi a bajom, annyira rám volt írva, hogy sokkot kaptam. Persze közben már várt rám valaki, de abszolút nem tudtam odafigyelni a tárgyalásra, még legalább egy fél napba telt, mire magamhoz tértem. 

Idén is lesz halászlé, de már okosabb leszek, és nem én fogok elmenni bele valót vásárolni, az egyszer biztos.  

Írtam múltkor, hogy szerettünk volna egy maffiózós képet csinálni. Azt is írtam, hogy pálca lesz nálam, pedig nem jellemző rám. Nos, ma reggel akkora káosz alakult ki, hogy nem csak a hangomat kellett felemelni, ami elég ritkán fordul elő, de még a kellék pálcámat is használtam.
Az egész azzal kezdődött, hogy a csapat viszonylag kis részének sikerült megoldania a reggel 9 órás érkezést, amit megbeszéltünk, mert az üzemorvost is azért kellett ilyen korán reggelre idehívnom, hogy utána tudjunk már készülni az ebédre. 10 körül már elég ideges voltam, mikor még ketten hiányoztak, aztán mikor fél 11-kor beesett az utolsó ember, már szinte tajtékzottam. Persze ekkor még mindig nem tartottunk ott, hogy elkezdjük a képet csinálni, mert még mindenkinek át kellett öltöznie. Utána fel kellett volna vennünk valami értelmes pozíciót, hogy mindannyian beleférjünk a képbe (lent láthatjátok, hogy ez nem sikerült a sokadik próbálkozásra sem teljesen). Na ekkor már ordibáltam. Gergő utólag megjegyezte, hogy még sosem látott engem ilyen hangosan beszélni, ami megnyugtató nekem, mégsem vagyok egy sipítozós főnök. 
Nagyi készítette a képet fél óráig pózoltunk, mert az, hogy egy pillanatra mindenki csendben legyen és értelmes arcot vágjon, nem ment. Ezen végül az segített, hogy használatba vettem a pálcát :) Azt hiszem legközelebb csak a céges karácsonyon vállalkozom csoportképre. 
Az eredmény alább, ez a leginkább vállalható a próbálkozásaink közül. 

A hétfő mindig nyugisan indul, a fiúknak is van ideje a pultban  olvasni délelőtt. Mikor ezt fényképeztem, sejtettem, hogy ebből még valami vicces is kikerekedhet, de nem voltam még benne teljesen biztos, hogy ki fogom ezt ide tenni. Mentségükre legyen mondva, hogy nem ők vették a Glamourt, hanem Timi, saját magának, a fiúk csak lecsaptak rá. Aztán előkerült egy másik női lap is, de azt állítólag nem olvasták, csak Timi a pulton hagyta. Még mindig nem túl vicces. De a most elhangzott beszélgetés után már biztos voltam benne, hogy mégis lesz egy "Fiúk és a divat" bejegyzés. Bálint és Szilárd a szerdai szabadnapjukat tervezik. Sajnos mindkettejüknek adott, hogy a reggelt itt kell kezdeniük, mert jön az üzemorvos, utána viszont együtt mennek vásárolgatni :) 
Azt hiszem, csütörtökön az új ruháikról fogok írni. Szerdán pedig az üzemorvos után csoportképet csinálunk magunkról. Próbálkoztunk már, mikor a honlapnak ezt a verzióját csináltam, mert mindenképpen szerettem volna feltenni a nagy csapatot is a galériába. Nem volt egy egyszerű feladat. Azzal kezdődött, hogy mindenkinek időre be kellett jönnie, és munkaruhába átöltöznie. Tisztába, ebédidő  után. Ez azt jelentette, hogy mindenki egymás után levonult az öltözőbe, aki pedig már átöltözött csinosba, az szenvedett, hogy melege van. Szilárd otthonról csak a fotó miatt ugrott be, és elfelejtette, hogy nem csak dolgozós felsőt, de egy normális nadrágot is kellett volna hoznia, mert a pincér kötény, ami bokáig ér, elég idiótán néz ki, ha rövidnadrág van alatta. Végül ezt úgy oldottuk meg, hogy senkinek nem látszik a lába a képen. Az persze, hogy mindenki vendégcsalogatóan, kedvesen, értelmesen nézzen ki, nem jött össze, valószínű, nem is fog soha.
Szerdán valami szado-mazo képet akarnak velem csináltatni, hogy úgy nézzen ki, mintha egy szigorú főnökasszony lennék, aki ostorral hajtja őket. Előre jelzem, nem vagyok olyan:)

Ma ki kellett mennem a Hungexpo-ra, mert egy vendéglátós kiállítás van most, és  11-től tartottak egy pizzás versenyt, amire kíváncsi voltam. Múlt héten csütörtökön már megbeszéltem Zolival, a konyhafőnökkel, hogy ezen a héten zöldséges lasagne-t szeretnék enni és tárkonyos pulykaragu levest. Mind a két ételt a mai napra tette be, én pedig egy hete erre készülök. Erre pont ma kellett kimennem, és a verseny 11-kor kezdődött, nem sok esélyem volt visszaérni az étterembe délre. Az, hogy nem leszek itt ebédidőben az étteremben, már eleve rosszul érintett, mert fontosnak tartom, hogy találkozzam az itt ebédelő törzsvendégekkel (és a legtöbb vendégünk egy idő után törzsvendéggé válik, ezt büszkén állíthatom), de annak a lehetősége, hogy nem lesz zöldséges lasagne, mire visszaérek,  egyenesen idegesített. A kiállítás egyébként nem volt haszontalan, de a pizzás verseny nem az volt, mint amire számítottam, sokkal inkább egy mikrofonba beszélő olasz pasi termékbemutatója. Még szerencse, hogy pár szót értek olaszul. Lényeg, hogy mindenkit végiglátogattam, akit kellett, rohantam vissza, egy körül már itt is voltam. Az úton visszafelé már megint a zöldséges lasagne járt a fejemben. Mire visszaértem, kiderült, hogy a vendégeim nem nagyon tudnak mit kezdeni egy vega főétellel, mindenki inkább a pizzát választotta, csak mert hús volt rajta. 
Ebből sajnos azt a követeztetést kellett levonnom, hogy sosem lehetünk vegetáriánus étterem. Mikor bemegyek a konyhába, és azt látom, hogy Bálint orvosi gumikesztyűben egy hatalmas darab húst szeletel, mindig csúnyán beszélek, letolom őket, hogy miért kell ezt éppen előttem, és kijövök. Néha előfordul, hogy utánam jönnek egy kidobásra ítélt húsdarabbal vagy csonttal megijeszteni. Több mint 10 éve nem eszem semmilyen négylábú állatot, most már szárnyast sem sokat, és irtózom az éttermi mennyiségű hústól. Nyilván tudom magam türtőztetni, mert ha azt adnánk az étteremben, amit én amúgy eszem, akkor rajtam kívül nem járna ide senki. Bálint rendszeresen meg akarja velem kóstoltatni, amit főzött, vagy az új sonkát, mindig nézek rá nagy szemekkel, hogy mégis mit kezdjek vele? Persze két év közös munka után elfelejteni, hogy nem eszem húst, mégsem annyira ciki, mint hogy a nagymamám rendszeresen megkínál egy kis csülökkel a családi ebédeken, mégy több mint tíz év után is:)

Így hívjuk mi a konyhát.Ki is ragasztottuk a feliratot az ajtó fölé. És ha uszoda van, annak rendszerint örülünk. Persze nem akkor, mikor a felszolgálók fejvesztve rohannak ki és be a konyhába (majd hozzáteszik, hogy "Ma is megvan a kilométer a lábamban"), hanem utána, mikor mindenki végre megáll egy pillanatra, megissza a kávéját, elszív egy cigit, majd végignéz a felhalmozódott pohár és tányérhalmazon. Az uszoda az, mikor a konyhában már nem lehet követni a rendeléseket. Mikor már annyi blokk van bent, hogy a szakácsok csak nevetnek, mikor beviszel egy újabb rendelést. Mikor annak örülnél, ha a következő asztal valamilyen véletlen folytán még nem lenne éhes, és csak inni szeretne először, aztán majd meglátják. Az uszoda az, mikor nincs időd inni egy korty vizet déltől kettőig. Ma ez történt. Ilyenkor van az, hogy én is bemegyek a pult mögé, kiszolgálok, bent tálalok, és néha még az is előfordul, hogy mosogatok. És közben meg örülök, hogy de jó, milyen jó napunk van ma. 
Kérdezték tőlem tegnap a fiúk, hogy ha én vagyok a hülye, akkor saját magamról is fogok-e írni. Azt mondtam, hogy persze, úgyhogy most kötelességemnek érzem leírni a mai bakimat. Lili, a kis piros kocsim szervízben van hétfő óta, én pedig a céges kisteherautóval közlekedtem, de tegnap délután azt is el kellett vinni javíttatni, így a ma reggeli éttermi beszerzésnél anyukám autóját kellett kölcsön kérnem.  Mama itt dolgozik az épületben, az első emeleten van a cége, úgyhogy szerencsére nem gáz elkérni az autóját, mikor amúgy is itt van. Ami ennél sokkal gázabb, hogy felhívott délután, hogy nálam van a kulcsa, és nehogy elmenjek anélkül, hogy visszaadnám neki. Ekkor én pánikszerűen elkezdtem keresni a kulcsot, mert csak arra emlékeztem, hogy délben lecsaptam a pultra, mielőtt gyorsan kiszállítottam volna egy rakat pizzát a szomszédba, utána pedig már levegőt venni sem volt idő az ebédidő végéig. Miután első látásra úgy tűnt, nincs a pulton, sem a táskámban, szóltam Szilárdnak és Bálintnak, hogy ha nem lesz meg a kulcs, mire mama lejön érte, engem megöl, és ha én nem leszek, nélkülem csődbe megy az étterem, nekik nem lesz munkájuk, úgyhogy létkérdés, hogy segítsenek nekem kulcsot keresni. Először ők is a földön hasaltak, kerestek, láttam, tényleg féltik az életemet, aztán egy ponton feladták, és mondták, hogy ők akkor inkább kimenekülnek, mikor nekem be kell vallanom, hogy nincs kocsikulcs. Meglett aztán, a táskámban volt. Élek. Remélem azután és életben maradok, hogy mama elolvassa ezt a bejegyzést. Holnapra kiderül.