A hétfő mindig nyugisan indul, a fiúknak is van ideje a pultban  olvasni délelőtt. Mikor ezt fényképeztem, sejtettem, hogy ebből még valami vicces is kikerekedhet, de nem voltam még benne teljesen biztos, hogy ki fogom ezt ide tenni. Mentségükre legyen mondva, hogy nem ők vették a Glamourt, hanem Timi, saját magának, a fiúk csak lecsaptak rá. Aztán előkerült egy másik női lap is, de azt állítólag nem olvasták, csak Timi a pulton hagyta. Még mindig nem túl vicces. De a most elhangzott beszélgetés után már biztos voltam benne, hogy mégis lesz egy "Fiúk és a divat" bejegyzés. Bálint és Szilárd a szerdai szabadnapjukat tervezik. Sajnos mindkettejüknek adott, hogy a reggelt itt kell kezdeniük, mert jön az üzemorvos, utána viszont együtt mennek vásárolgatni :) 
Azt hiszem, csütörtökön az új ruháikról fogok írni. Szerdán pedig az üzemorvos után csoportképet csinálunk magunkról. Próbálkoztunk már, mikor a honlapnak ezt a verzióját csináltam, mert mindenképpen szerettem volna feltenni a nagy csapatot is a galériába. Nem volt egy egyszerű feladat. Azzal kezdődött, hogy mindenkinek időre be kellett jönnie, és munkaruhába átöltöznie. Tisztába, ebédidő  után. Ez azt jelentette, hogy mindenki egymás után levonult az öltözőbe, aki pedig már átöltözött csinosba, az szenvedett, hogy melege van. Szilárd otthonról csak a fotó miatt ugrott be, és elfelejtette, hogy nem csak dolgozós felsőt, de egy normális nadrágot is kellett volna hoznia, mert a pincér kötény, ami bokáig ér, elég idiótán néz ki, ha rövidnadrág van alatta. Végül ezt úgy oldottuk meg, hogy senkinek nem látszik a lába a képen. Az persze, hogy mindenki vendégcsalogatóan, kedvesen, értelmesen nézzen ki, nem jött össze, valószínű, nem is fog soha.
Szerdán valami szado-mazo képet akarnak velem csináltatni, hogy úgy nézzen ki, mintha egy szigorú főnökasszony lennék, aki ostorral hajtja őket. Előre jelzem, nem vagyok olyan:)

Ma ki kellett mennem a Hungexpo-ra, mert egy vendéglátós kiállítás van most, és  11-től tartottak egy pizzás versenyt, amire kíváncsi voltam. Múlt héten csütörtökön már megbeszéltem Zolival, a konyhafőnökkel, hogy ezen a héten zöldséges lasagne-t szeretnék enni és tárkonyos pulykaragu levest. Mind a két ételt a mai napra tette be, én pedig egy hete erre készülök. Erre pont ma kellett kimennem, és a verseny 11-kor kezdődött, nem sok esélyem volt visszaérni az étterembe délre. Az, hogy nem leszek itt ebédidőben az étteremben, már eleve rosszul érintett, mert fontosnak tartom, hogy találkozzam az itt ebédelő törzsvendégekkel (és a legtöbb vendégünk egy idő után törzsvendéggé válik, ezt büszkén állíthatom), de annak a lehetősége, hogy nem lesz zöldséges lasagne, mire visszaérek,  egyenesen idegesített. A kiállítás egyébként nem volt haszontalan, de a pizzás verseny nem az volt, mint amire számítottam, sokkal inkább egy mikrofonba beszélő olasz pasi termékbemutatója. Még szerencse, hogy pár szót értek olaszul. Lényeg, hogy mindenkit végiglátogattam, akit kellett, rohantam vissza, egy körül már itt is voltam. Az úton visszafelé már megint a zöldséges lasagne járt a fejemben. Mire visszaértem, kiderült, hogy a vendégeim nem nagyon tudnak mit kezdeni egy vega főétellel, mindenki inkább a pizzát választotta, csak mert hús volt rajta. 
Ebből sajnos azt a követeztetést kellett levonnom, hogy sosem lehetünk vegetáriánus étterem. Mikor bemegyek a konyhába, és azt látom, hogy Bálint orvosi gumikesztyűben egy hatalmas darab húst szeletel, mindig csúnyán beszélek, letolom őket, hogy miért kell ezt éppen előttem, és kijövök. Néha előfordul, hogy utánam jönnek egy kidobásra ítélt húsdarabbal vagy csonttal megijeszteni. Több mint 10 éve nem eszem semmilyen négylábú állatot, most már szárnyast sem sokat, és irtózom az éttermi mennyiségű hústól. Nyilván tudom magam türtőztetni, mert ha azt adnánk az étteremben, amit én amúgy eszem, akkor rajtam kívül nem járna ide senki. Bálint rendszeresen meg akarja velem kóstoltatni, amit főzött, vagy az új sonkát, mindig nézek rá nagy szemekkel, hogy mégis mit kezdjek vele? Persze két év közös munka után elfelejteni, hogy nem eszem húst, mégsem annyira ciki, mint hogy a nagymamám rendszeresen megkínál egy kis csülökkel a családi ebédeken, mégy több mint tíz év után is:)

Így hívjuk mi a konyhát.Ki is ragasztottuk a feliratot az ajtó fölé. És ha uszoda van, annak rendszerint örülünk. Persze nem akkor, mikor a felszolgálók fejvesztve rohannak ki és be a konyhába (majd hozzáteszik, hogy "Ma is megvan a kilométer a lábamban"), hanem utána, mikor mindenki végre megáll egy pillanatra, megissza a kávéját, elszív egy cigit, majd végignéz a felhalmozódott pohár és tányérhalmazon. Az uszoda az, mikor a konyhában már nem lehet követni a rendeléseket. Mikor már annyi blokk van bent, hogy a szakácsok csak nevetnek, mikor beviszel egy újabb rendelést. Mikor annak örülnél, ha a következő asztal valamilyen véletlen folytán még nem lenne éhes, és csak inni szeretne először, aztán majd meglátják. Az uszoda az, mikor nincs időd inni egy korty vizet déltől kettőig. Ma ez történt. Ilyenkor van az, hogy én is bemegyek a pult mögé, kiszolgálok, bent tálalok, és néha még az is előfordul, hogy mosogatok. És közben meg örülök, hogy de jó, milyen jó napunk van ma. 
Kérdezték tőlem tegnap a fiúk, hogy ha én vagyok a hülye, akkor saját magamról is fogok-e írni. Azt mondtam, hogy persze, úgyhogy most kötelességemnek érzem leírni a mai bakimat. Lili, a kis piros kocsim szervízben van hétfő óta, én pedig a céges kisteherautóval közlekedtem, de tegnap délután azt is el kellett vinni javíttatni, így a ma reggeli éttermi beszerzésnél anyukám autóját kellett kölcsön kérnem.  Mama itt dolgozik az épületben, az első emeleten van a cége, úgyhogy szerencsére nem gáz elkérni az autóját, mikor amúgy is itt van. Ami ennél sokkal gázabb, hogy felhívott délután, hogy nálam van a kulcsa, és nehogy elmenjek anélkül, hogy visszaadnám neki. Ekkor én pánikszerűen elkezdtem keresni a kulcsot, mert csak arra emlékeztem, hogy délben lecsaptam a pultra, mielőtt gyorsan kiszállítottam volna egy rakat pizzát a szomszédba, utána pedig már levegőt venni sem volt idő az ebédidő végéig. Miután első látásra úgy tűnt, nincs a pulton, sem a táskámban, szóltam Szilárdnak és Bálintnak, hogy ha nem lesz meg a kulcs, mire mama lejön érte, engem megöl, és ha én nem leszek, nélkülem csődbe megy az étterem, nekik nem lesz munkájuk, úgyhogy létkérdés, hogy segítsenek nekem kulcsot keresni. Először ők is a földön hasaltak, kerestek, láttam, tényleg féltik az életemet, aztán egy ponton feladták, és mondták, hogy ők akkor inkább kimenekülnek, mikor nekem be kell vallanom, hogy nincs kocsikulcs. Meglett aztán, a táskámban volt. Élek. Remélem azután és életben maradok, hogy mama elolvassa ezt a bejegyzést. Holnapra kiderül.

A munkatársaim már többször kérdezték tőlem, hogy direkt csak őrülteket veszek-e fel, vagy csak véletlenül alakult így, hogy egy kisebb kabaréban dolgozunk együtt nap mint nap. Először nem vettem komolyan a dolgot, aztán gondolkoztam. Nem így válogattam, mikor belekezdtem a Pizzeria üzletvezetésébe, de Dina, aki a mostani csapat legfrissebb tagja, úgy került ide, hogy egy ideig rezgett nála a léc, vajon be tud-e illeszkedni az őrültjeim közé, vagy rossz néven veszi a folyamatos ugratást. Szerencsére feloldódott, most már felveszi a kesztyűt, szeretjük, hogy itt van, ő is szeret itt lenni. Most megint bővítjük a csapatot - az első próbanap persze nagy százalékban arról szól, hogy megnézzük, a jelentkező ügyes, szorgalmas, stb. Azok között viszont, akik ezen az első rostán átmentek, az lesz már a kiválasztási szempont, hogy ki az, aki elég bevállalós, nagyszájú és bolond ahhoz, hogy beilleszkedjen közénk és elviseljük egymást napi 12 órában.
Többször mondtam már a többieknek, hogy be fogok szerelni kamerákat a konyhába, és csinálunk magunkról egy valóságságshow-t, hatalmas sikerünk lesz. Nem vettem kamerákat, nem értek a videószerkesztéshez, inkább leírom. Nem mintha író lennék, de talán ez azért jobban fog menni. Majd meglátjuk. Meglátják. Meglátjátok.