Lezajlott nálunk az első borvacsora. Az elmúlt héten nagyjából azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Még mindig nem sokkal kedvezőbb a helyzet ilyen téren. Múlt héten kezdtünk azzal, hogy 10 nap zárva tartás után próbáltunk magunkhoz térni, feltölteni a készleteket, folytattuk csütörtökön egy 26 fős rendezvénnyel, majd péntek este egy 31 fős borvacsorával, és holnapután lesz egy 40 fős reggeliztetős-ebédeltetős dolgunk, ami azt jelenti, hogy a vendégek reggel 6ra érkeznek, Szilárd meg én fél 5kor kezdünk. Nem panaszkodom, nem arról van szó, élvezem, mert általában a január eleje mindenhol arról szól, hogy próbáljunk életben maradni, amíg jön a tavasz, mi meg ki sem látszunk a munkából, én nagyon örülök neki és szerintem a többiek is.
A Rossini-est adta az apropót a mai bejegyzéshez, úgyhogy akkor írok is róla pár sort. Tulajdonképpen a szívemet melengette, ami itt történt pénteken. Az egész nagyon jellemző ránk. Csütörtökön még fogalmunk nem róla, hogy hányan leszünk. Már elég sok dolgot lefixáltam decemberben, tudtuk az ételsort, a kalkulációt, lefoglaltam a tányérokat, amiket bérelni akartam, de például nem vásároltam be az ételeket, mopndván, majd megveszem, ha tudjuk a létszámot. Csütörtökön ebédelni jött 26 fő, ez önmagában elég nagy káoszt tud okozni a konyhán, emellett aznap mindenki a la carte akart enni, úgyhogy mikor a fiúk megkérdezték tőlem aznap, hogy mégis hogy lesz a másnapi borvacsora, én csak azt mondtam nekik, nem tudom, majd valahogy lesz biztosan, ráérünk majd ezzel akkor foglalkozni, ha túl vagyunk ezen a délen. Ebből az lett, hogy én csütörtökön éjjel mentem el vásárolni, majd péntek reggel kezdtem a hentesnél, ahol persze nem volt minden, amit akartam, úgyhogy volt még egy utam az egyik piacra is. Persze eközben folyamatosan változtak a számok, és egyik létszám sem volt még fix. Utána megint dél volt, majd rohantam ki Mátyásföldre, mert onnan béreltem még extra poharakat és tányérokat. Azzal persze nem számoltam, hogy ezek rekeszekben lesznek, az én autóm pedig nem túl nagy, mondhatni kicsi. Már ott voltunk a kocsinál az összes cuccal, mikor rádöbbentem, hogy lehet, hogy ez nem fér be. Kicsit sakkoztunk, átpakoltunk, aztán végül megoldottuk. Én azt hiszem, még sosem csörgött annyit a telefonom egy nap, mint pénteken, és mikor visszaértem az étterembe, sem lett sokkal jobb. Ötkor már szóltam, hogy nem szeretném többet a nevemet hallani. Fél hatkor megérkeztek a zenészek, itt olyan káosz volt, hogy mikor megérkezett a gitáros, azzal kezdte, hogy "innen szép nyerni". Még össze-vissza voltak az asztalok, én a rekeszek között ugráltam. Megjött Tomi, aki a borokat hozza, és azzal nyitott, hogy "kicsit olaszos itt a hangulat". Mondtam mindenkinek, hogy ez itt normális dolog, itt mindig káosz van, de higgyék el, a vendégek semmit nem fognak ebből észrevenni. Nem is vettek. Nagyon jól sikerült. Az ételek csodálatosan szépek voltak, finomak, a zene nagyon jó, a borok szintén. Nekem tök jó volt itt látni egy vonós négyest az étteremben, én szeretem a káoszt, a kis csapatomat a végén kivezényeltem, vastapsot kaptak. Meg is érdemelték.
A Rossini-est adta az apropót a mai bejegyzéshez, úgyhogy akkor írok is róla pár sort. Tulajdonképpen a szívemet melengette, ami itt történt pénteken. Az egész nagyon jellemző ránk. Csütörtökön még fogalmunk nem róla, hogy hányan leszünk. Már elég sok dolgot lefixáltam decemberben, tudtuk az ételsort, a kalkulációt, lefoglaltam a tányérokat, amiket bérelni akartam, de például nem vásároltam be az ételeket, mopndván, majd megveszem, ha tudjuk a létszámot. Csütörtökön ebédelni jött 26 fő, ez önmagában elég nagy káoszt tud okozni a konyhán, emellett aznap mindenki a la carte akart enni, úgyhogy mikor a fiúk megkérdezték tőlem aznap, hogy mégis hogy lesz a másnapi borvacsora, én csak azt mondtam nekik, nem tudom, majd valahogy lesz biztosan, ráérünk majd ezzel akkor foglalkozni, ha túl vagyunk ezen a délen. Ebből az lett, hogy én csütörtökön éjjel mentem el vásárolni, majd péntek reggel kezdtem a hentesnél, ahol persze nem volt minden, amit akartam, úgyhogy volt még egy utam az egyik piacra is. Persze eközben folyamatosan változtak a számok, és egyik létszám sem volt még fix. Utána megint dél volt, majd rohantam ki Mátyásföldre, mert onnan béreltem még extra poharakat és tányérokat. Azzal persze nem számoltam, hogy ezek rekeszekben lesznek, az én autóm pedig nem túl nagy, mondhatni kicsi. Már ott voltunk a kocsinál az összes cuccal, mikor rádöbbentem, hogy lehet, hogy ez nem fér be. Kicsit sakkoztunk, átpakoltunk, aztán végül megoldottuk. Én azt hiszem, még sosem csörgött annyit a telefonom egy nap, mint pénteken, és mikor visszaértem az étterembe, sem lett sokkal jobb. Ötkor már szóltam, hogy nem szeretném többet a nevemet hallani. Fél hatkor megérkeztek a zenészek, itt olyan káosz volt, hogy mikor megérkezett a gitáros, azzal kezdte, hogy "innen szép nyerni". Még össze-vissza voltak az asztalok, én a rekeszek között ugráltam. Megjött Tomi, aki a borokat hozza, és azzal nyitott, hogy "kicsit olaszos itt a hangulat". Mondtam mindenkinek, hogy ez itt normális dolog, itt mindig káosz van, de higgyék el, a vendégek semmit nem fognak ebből észrevenni. Nem is vettek. Nagyon jól sikerült. Az ételek csodálatosan szépek voltak, finomak, a zene nagyon jó, a borok szintén. Nekem tök jó volt itt látni egy vonós négyest az étteremben, én szeretem a káoszt, a kis csapatomat a végén kivezényeltem, vastapsot kaptak. Meg is érdemelték.
RSS Feed