Így hívjuk mi a konyhát.Ki is ragasztottuk a feliratot az ajtó fölé. És ha uszoda van, annak rendszerint örülünk. Persze nem akkor, mikor a felszolgálók fejvesztve rohannak ki és be a konyhába (majd hozzáteszik, hogy "Ma is megvan a kilométer a lábamban"), hanem utána, mikor mindenki végre megáll egy pillanatra, megissza a kávéját, elszív egy cigit, majd végignéz a felhalmozódott pohár és tányérhalmazon. Az uszoda az, mikor a konyhában már nem lehet követni a rendeléseket. Mikor már annyi blokk van bent, hogy a szakácsok csak nevetnek, mikor beviszel egy újabb rendelést. Mikor annak örülnél, ha a következő asztal valamilyen véletlen folytán még nem lenne éhes, és csak inni szeretne először, aztán majd meglátják. Az uszoda az, mikor nincs időd inni egy korty vizet déltől kettőig. Ma ez történt. Ilyenkor van az, hogy én is bemegyek a pult mögé, kiszolgálok, bent tálalok, és néha még az is előfordul, hogy mosogatok. És közben meg örülök, hogy de jó, milyen jó napunk van ma. 
Kérdezték tőlem tegnap a fiúk, hogy ha én vagyok a hülye, akkor saját magamról is fogok-e írni. Azt mondtam, hogy persze, úgyhogy most kötelességemnek érzem leírni a mai bakimat. Lili, a kis piros kocsim szervízben van hétfő óta, én pedig a céges kisteherautóval közlekedtem, de tegnap délután azt is el kellett vinni javíttatni, így a ma reggeli éttermi beszerzésnél anyukám autóját kellett kölcsön kérnem.  Mama itt dolgozik az épületben, az első emeleten van a cége, úgyhogy szerencsére nem gáz elkérni az autóját, mikor amúgy is itt van. Ami ennél sokkal gázabb, hogy felhívott délután, hogy nálam van a kulcsa, és nehogy elmenjek anélkül, hogy visszaadnám neki. Ekkor én pánikszerűen elkezdtem keresni a kulcsot, mert csak arra emlékeztem, hogy délben lecsaptam a pultra, mielőtt gyorsan kiszállítottam volna egy rakat pizzát a szomszédba, utána pedig már levegőt venni sem volt idő az ebédidő végéig. Miután első látásra úgy tűnt, nincs a pulton, sem a táskámban, szóltam Szilárdnak és Bálintnak, hogy ha nem lesz meg a kulcs, mire mama lejön érte, engem megöl, és ha én nem leszek, nélkülem csődbe megy az étterem, nekik nem lesz munkájuk, úgyhogy létkérdés, hogy segítsenek nekem kulcsot keresni. Először ők is a földön hasaltak, kerestek, láttam, tényleg féltik az életemet, aztán egy ponton feladták, és mondták, hogy ők akkor inkább kimenekülnek, mikor nekem be kell vallanom, hogy nincs kocsikulcs. Meglett aztán, a táskámban volt. Élek. Remélem azután és életben maradok, hogy mama elolvassa ezt a bejegyzést. Holnapra kiderül.