Az elmúlt pár napban annyira normálisan viselkedtek a srácok, hogy már egészen azt hittem, nem is lesz miről írnom. Egyedül annyi történt, hogy Szilárd megviccelte Edinát. Mikor láttam, hogy milyen gondot fordít arra, hogy Edina kávéján megfelelő mennyiségű tejhab legyen (amit nem is szokott egyébként kérni a kávéra), már sejtettem, hogy valami furcsaság készül. Aztán mikor rákérdeztem, és csak somolyogtak a fiúk, akkor tudtam, hogy valami nagyon gonoszat találtak ki. Mikor Edina káromkodott, akkor már legalább hallottam, hogy nem halt bele, csak chilli került a poharába. Szilárd, hogy demonstrálja, nem is olyan rossz, amit csinált, megitta végül, amit főzött, azt mondta, egész finom. Végül is chillis forró csokit még árulunk is, vannak, akik szeretik.
Ma aztán volt még egy kis csínytevés, mert Szilárdnak ide hozta a futár az új horgászbotját, és örömében bement a konyhára suhogtatni, persze rögtön el is tört, de szerencsére kicserélik neki. 
Erről persze eszembe jutott a halakhoz való viszonyom. Tavaly az egyik vendég nálunk rendelte meg a családi halászlét, ebből kifolyólag nekem élő halakat kellett vennem. Nem is lenne ezzel gond, ha nem rettegnék tőlük. Szeretem őket, ha a tányéromon vannak, de addig, amíg élnek, vagy még van pikkelyük a világból ki lehet kergetni egy undi csúszós haltesttel. Végigvártam a soromat az áruházban, ahol vásárolni szoktam, de sajnos nem az a halas srác volt, akivel jóban vagyok, így nem volt semmi protekcióm. Kértem a hölgyet, hogy jól ölje meg nekem a halakat, nehogy feléledjenek a zacskóban. Ez sajnos nem jött össze. Ennél még rosszabb, hogy a halas rész az áruház elején van, így ezután még egy fél óra kocsi tologatás és vásárlás következett. A pontyok kb. 10 lépés után feléledtek, én pedig akkorát sikítottam, és elrohantam a kocsimtól, szerintem a fél áruház engem nézett. Miután eldöntöttem, hogy nekem ennek ellenére be kell fejeznem a bevásárlást, visszalopakodtam a halaimhoz, majd minden ismerős polcfeltöltőt megkértem, hogy csapja agyon őket, de senki nem vállalkozott rá. A kasszánál még jobban előtört belőlem a rettegés, mert tudtam, hogy meg kell fognom a mozgó zacskót, hogy bepakoljam az autómba. Már nem emlékszem hogy, de vettem valahogy az akadályt, de sajnos akkor még a kis Smartomat vezettem, aminek az a sajátossága, hogy a vezető ülés mögött rögtön a csomagtér van, elválasztás nincs. Mindig kinevetem azokat, akik úgy vezetnek, hogy kapaszkodnak a kormányba behúzott karokkal, de ez alkalommal én is ezt tettem, annyira rettegtem, hogy egyszer csak előre ugranak egy kanyarnál vagy fékezésnél a félig halott, félig élő pontyok. Végül visszaértem az étterembe, és Andi, a felszolgáló azonnal megkérdezte, hogymi a bajom, annyira rám volt írva, hogy sokkot kaptam. Persze közben már várt rám valaki, de abszolút nem tudtam odafigyelni a tárgyalásra, még legalább egy fél napba telt, mire magamhoz tértem. 

Idén is lesz halászlé, de már okosabb leszek, és nem én fogok elmenni bele valót vásárolni, az egyszer biztos.