Ma ki kellett mennem a Hungexpo-ra, mert egy vendéglátós kiállítás van most, és  11-től tartottak egy pizzás versenyt, amire kíváncsi voltam. Múlt héten csütörtökön már megbeszéltem Zolival, a konyhafőnökkel, hogy ezen a héten zöldséges lasagne-t szeretnék enni és tárkonyos pulykaragu levest. Mind a két ételt a mai napra tette be, én pedig egy hete erre készülök. Erre pont ma kellett kimennem, és a verseny 11-kor kezdődött, nem sok esélyem volt visszaérni az étterembe délre. Az, hogy nem leszek itt ebédidőben az étteremben, már eleve rosszul érintett, mert fontosnak tartom, hogy találkozzam az itt ebédelő törzsvendégekkel (és a legtöbb vendégünk egy idő után törzsvendéggé válik, ezt büszkén állíthatom), de annak a lehetősége, hogy nem lesz zöldséges lasagne, mire visszaérek,  egyenesen idegesített. A kiállítás egyébként nem volt haszontalan, de a pizzás verseny nem az volt, mint amire számítottam, sokkal inkább egy mikrofonba beszélő olasz pasi termékbemutatója. Még szerencse, hogy pár szót értek olaszul. Lényeg, hogy mindenkit végiglátogattam, akit kellett, rohantam vissza, egy körül már itt is voltam. Az úton visszafelé már megint a zöldséges lasagne járt a fejemben. Mire visszaértem, kiderült, hogy a vendégeim nem nagyon tudnak mit kezdeni egy vega főétellel, mindenki inkább a pizzát választotta, csak mert hús volt rajta. 
Ebből sajnos azt a követeztetést kellett levonnom, hogy sosem lehetünk vegetáriánus étterem. Mikor bemegyek a konyhába, és azt látom, hogy Bálint orvosi gumikesztyűben egy hatalmas darab húst szeletel, mindig csúnyán beszélek, letolom őket, hogy miért kell ezt éppen előttem, és kijövök. Néha előfordul, hogy utánam jönnek egy kidobásra ítélt húsdarabbal vagy csonttal megijeszteni. Több mint 10 éve nem eszem semmilyen négylábú állatot, most már szárnyast sem sokat, és irtózom az éttermi mennyiségű hústól. Nyilván tudom magam türtőztetni, mert ha azt adnánk az étteremben, amit én amúgy eszem, akkor rajtam kívül nem járna ide senki. Bálint rendszeresen meg akarja velem kóstoltatni, amit főzött, vagy az új sonkát, mindig nézek rá nagy szemekkel, hogy mégis mit kezdjek vele? Persze két év közös munka után elfelejteni, hogy nem eszem húst, mégsem annyira ciki, mint hogy a nagymamám rendszeresen megkínál egy kis csülökkel a családi ebédeken, mégy több mint tíz év után is:)